2009 jan. 21. 22:15
Lefekszem az ágyba, és a megszokott meditációs zenémmel próbálok lenyugodni. Szokás szerint semmi sem történik, már olyan, amit szeretnék. Légzésemre koncentrálva elmélyülök, testem ellazul. Légzésemmel együtt figyelek a zenére, próbálok vele azonosulni, és meditálni. Nem érzem a testrészeimet, nincs súlyom, teljesen nyugodt vagyok. Néha egy kósza gondolat még bevillan, de mindig próbálom szép lassan kitessékelni a fejemből. Általában mielőtt bármit is érzékelhetnék, elalszom. Szerintem most is ez történt.
23:15
Felriadok. Ránézek az órára, 23:15. Eltelt egy óra ebben az állapotban. Ránézek a számítógép előtt sötétlő székre, és látom a kiscicánkat ott aludni. Megszabadulok az MP-3 lejátszó kötelékétől és lefekszem aludni. Hamar itt lesz a reggel….
Álom? Vagy valami más ?
Saját lakás.
Valami arra késztet, nyissam ki a bejárati ajtót. Kinézek és megdöbbenve látom hogy az ajtón kívül minden ismeretlen. A színek, az ajtók a lépcsőház. Sosem látott környezet. Ijedten csukom be az ajtót, keresem hol is lehetek, de nincs elfogadható magyarázat. Kíváncsiságom mégis legyőzi félelmem, és kilépek az ismeretlen világba. Miután becsukom az ajtót, szinte azonnal eltűnik, hogy valami másnak adja át helyét. Kint rekedtem valahol.
A színek lágyak, meleg pasztell színek keverékei. A megszokott lépcsősor helyén. Egy csigalépcső vezet, utat nyitva fel s le, ki tudja hová. Egyenlőre úgy döntök nem próbálkozom vele, körülnézek a szinten.
Zenével kevert hangok csendülnek fel hirtelen. Mintha sok-sok ember beszélne egyszerre. Érthetetlen. A zene lágy, kicsit hangosabb a szavaknál, miket nem értek. Mégis, így együtt nem zavaró, inkább nyugtató. A Disszonancia szépsége? Nem tudom.
A félelem eltűnt teljesen. Érdeklődve járkálok a folyosón, azon tűnődve, - ki, - mi, bújhat meg az ajtók mögött. Semmi sem hallatszik ki, vagy csak a folyosói hangok elrejtik előlem.
A mellettem levő fal hirtelen megmozdul. Hullámozni kezd a felülete, és egy emberi arc emelkedik ki belőle. Nem tudom miért nem félek. Ebben a közegben minden olyan egyértelműnek tűnik. A mozgás folytatódik, az arcot követi a test, a végtagok és lassan teljes emberi alakot ölt ez a valami. Egyre többen vannak. Mintha délibábot látnék, úgy remeg a levegő, ahogy egymás után jelennek meg az alakok a semmiből. Vegyesen, férfiak, nők, gyerekek. A zene és vele együtt a hangok tovább szólnak. Mintha az alakok beszélnének. De nem értem, semmit sem tudok kihámozni belőle. Látom az ajkak mozgását, hallom a hangokat, és mégsem tudom egésszé összerakni. Szinte biztos vagyok benne hogy szellemeket, lelkeket látok. Valamit közölni akarnak velem.
Az első alak, aki falból került elém, közeledik és mondani akar valamit. Mozog a szája, de nem tudom kihámozni a rengeteg szövegből a hozzá tartozót. Ő is látja, Ő is érti. Lassan a falhoz érinti fejét, úgy marad, s közben felém fordul. Lágyan int kezével, a falra mutat, és int megint. Lassan megértem. Azt szeretné, hogy én is tegyem a fejem a falhoz. Megteszem minden félelem nélkül. Tudom, érzem, nincs mitől tartanom. A falhoz hajolva, az egyik hang erősebbnek tűnik. Koncentrálok, figyelek de a szavak amiket megértek nem jelentenek semmit. Talán azért mert nem ehhez a világhoz tartozom? Nem tudom. De talán nem is számít. Ha eljön az ideje úgy is mindent megértek.
A közjátéknak, ajtónyikorgás vet véget. A folyosó végén, a velem szemben levő ajtó lassan kinyílik. Egy férfi áll ott. Nem ismerem, sosem láttam. Nem szól semmit csak beinvitál a szobába. Visszafordulok a folyosó felé, az új ismerőseim felé, de minden üres. A falak, az ajtók, a színek és a csigalépcső és más semmi. Üres az egész.
A Szoba.
Bent minden csendes. Középen egy asztal, rajta egy díszes bőrkötésű könyv, mellette gyertyák, egy kés, és egy levágott emberi kézfej. Az egyik ujja hiányzik. Bizarrnak tűnhetne a látvány de mégsem lep meg. Semmilyen ellenérzés nincs bennem. Ez olyan természetes lenne ezen a helyen?
A gyertyák lángjának fénykörén kívül, minden homályba vész. Az asztalt három ember üli körül, de nem látom az arcukat, csak a körvonalakat. Senki sem beszél. Nyugalom árad mindenből. A középső alak megmozdul, felemeli a kést és a belevág az amúgy is viseltes kézfejbe. Friss vér csorog az asztalra. Nem csodálkozom.
A középső alak feláll, áthajol az asztalon, és megfogja a bal kezemet. Lehúzza az asztalra, s a vérbe mártott ujját végighúzza a középső ujjamon látható seben. Nem is tudtam hogy megsérültem. A seb körül a bőröm mintha pezsegne. Semmit sem érzek sem fájdalmat, sem zsibbadást, semmit. A seb úgy öt másodperc alatt nyomtalanul eltűnik, mintha sosem lett volna. Semmi sem látszik a helyén, csak az egészséges új bőr. A lény, - merthogy most már nem tudom kik ezek – újra a vérbe mártja az ujját, és benyúl a számba. A hiányzó fogam helyét kezdi el dörzsölgetni. Nem tudom mit akar demonstrálni, de hagyom hadd csinálja. Talán a sérült ínyemet gyógyítja, vagy a fogamat akarja visszanöveszteni. Ez sajnos nem derül ki, mert felállok az asztaltól, és megindulok egy a jobb oldalon található, két szobát összekötő ajtó felé. Az ajtó nyílik és belépek a következő szobába…
A Másik Szoba.
Szinte üres. Egy kis asztal, rajta ugyan az a könyv mint a másik szobában. Az asztal mögött egy lány ül. Őt sem ismerem. Hiába kutatok emlékeim, ismerőseim között, nincs hova tennem. A lány se nem szép, se nem különleges, a ruhája is egyszerű szőttes. Rám néz, de nem csodálkozik. Pillantásában nincs semmi ami arra utalna hogy ne tudná ki vagyok, milyen vagyok. A lány pillantása nyomán magamra tekintek és én viszont megdöbbenek. Egy alsónadrágon kívül nincs rajtam semmi. Testem tiszta zsír, a zsírpárnák rálógnak az alsónadrágra. Nem mondom hogy egy deltás alkat vagyok de ez a kép azért kicsit túlzás. De mint eddig, most sem lepődöm meg. Mindent elfogadok olyannak amilyen. A lány magához int, a könyvet élére állítja, és hagyja kinyílni magától.
A könyv középen kinyílik, és a két fehér lapon csak egy főcím látható.
A Fátyol Őrei
Ez volt az a pont amikor úgy döntöttem, eldöntöm mi is ez. Álom, vagy valóság. Felültem. A mozdulat teljesen egyértelmű volt, egy döntés következménye, amit utána már megbántam. Mikor a fejemet elemeltem a párnáról, éreztem hogy valami visszahúz. Igaz hogy gyengéden, alig érezhetően, de nem akart elengedni. Nem volt ebben erő, inkább csak marasztalás, hogy még nincs vége, maradjak. De a kíváncsiság megint győzött. Tudna akartam ez e a valóság.
Újra a szobámban voltam és az egyetlen biztos viszonyítási pontot kerestem, a halvány-zölden világító órát.
23:16
Tényleg csak egy perc telt volna el? Minden megvan. A szoba, a macska a széken, az óra. Hiába feküdtem vissza, hogy folytassam ahol abba hagytam, semmi sem történt. Reggelig kiütve aludtam. Az élmény oly megrázó volt, hogy gondoltam míg bennem van leírom. Hát ez van.
Hogy mit is akart ez jelenteni? Ki tudja. Ha az Elfogadásról és a Félelemről szólt akkor szerintem jól vizsgáztam.
Részese voltam valaminek, ami meglehet hogy csak egy álom volt. De mi van ha mégsem ?
Székesfehérvár
2009 jan. 22.
GRenTa®
.: hozzászólások :.